Vicc ide, vicc oda

Vajon érdekesebbek a viccek, ha valaki elmondja őket, mintha csak egy könyvből olvasom ki őket? Vagy ezek az "1000 legjobb vicc" című gyűjtemények annyira pocsékok, hogy egy Dosztojevszkijnél többször mosolyodok el, mint mikor vicceket olvasok?

Nem az mondom, hogy nem olvastam még jó poénokat, sőt, de valahogy ezek a gyűjtemények nem igazán fogtak meg. Vagy az egész élőben előadott vicc siker csak annak tudható be, hogy egy gyengébb viccre is elmosolyodik a hallgatóság, ha másért nem hát azért, hogy a viccmondó ne piruljon el? Nem tagadom, az előadás módja is sokat adhat egy vicchez, de mintha nem csak ez lenne a kulcsa a dolognak. Talán az is benne van a pakliban, hogy jobban nevetünk, ha többen nevetünk...

Viccekkel csak még annyit, hogy mikor egyszer Béfével léptem fel Szebenben, az előadás után leültünk egy keveset beszélni az öregebbekkel is, mint ahogy azt elvárták, és ez alatt, hogy brillírozzanak ők is egy keveset, elkezdtek vicceket mondani. Mi persze kacagtunk. A gond abból adódott, hogy az egyiknél, amit nem hallottunk rendesen a nagy zaj miatt, úgy ítéltük meg egy nagyobb lélegzetvétellel egybekötött várakozást kifejező pillantás alatt, hogy na itt lehet a vicc vége, és erre mindketten kacagni kezdtünk. De aztán meghallgattuk a vicc második részét is, ami a poént tartalmazta, ami megint csak hangos kacagást varázsolt elő nagyon is érdeklődő arckifejezést mímelő fejünkből.