Tralala a fejemben

Sok zenét hallgatok, mert állandóan megy a rádió. Régebben inkább angol vagy román számokat, de amióta megy a paprikarádió rengeteg magyar zenével ismerkedtem meg. Azt már régebben is észrevettem, hogy a dalok szövege nagy százalékba mindig rátér a szerelemre, mint világrengető alaptémára, valamilyen formában. Mondjuk úgy 90%-ban. De nagyon sok ezek közül, minden színvonalat nélkülöző módon, értsd ”mai părăsit, nu m-ai iubit” szinten. Azért van jó is, na.

Eddig nem igazán figyeltem oda a lyricre, mivel nekem elsősorban a dallam volt a fontos. Most hogy magyarul hallom a szöveget is, valamivel jobban megmarad az amit mondanak és lehet, hogy ennek tudható be, de annyi gagyi dalszöveg áramlott be a fülemen, hogy siralmas.

És akkor itt van ez a nem is tudom minek nevezzem effektus, ami már jó párszor előfordult velem, hogy valahogy beragad egy zeneszám egy része a két fülem közé és itt ismétlődik a fejemben, nem hagyva békén. Ha kicsit nem figyelek oda, akkor már dúdolom is. Ez oké lenne az elfogadhatóbb dallamokkal, de most valami lökött magyar szám refrénje kering itt, aminek nem is tudom teljesen a szövegét, de az élettanárúrrol szól, aki még mindig besuhint a pálcájával. Hát érdemes volt ennek a dalszövegírónak megszületni??

Egyszer régebben a kommunista román himnusz akadt be és fél napig vergődött a fejemben. A második legrosszabb dolog az orvosok után.

Legközelebb a népdalokról írok, mert ezt a zenét rühellem a legjobban az összes zenék közül. Sőt nemcsak. Még a paszulyfőzeléket is jobban szeretem nála.